2008. szeptember 20., szombat

Magyarpalatka


Magyarpalatka mezőségi település, Kolozsvártól 30 km-re. A vegyes lakosú település elsősorban hagyományos cigányzenéjéről híres, illetve a táncházmozgalomban is aktívan résztvevő Magyarpalatkai banda vonószenekarról.


A település legkorábbi írásos említése 1296-ból való (Palathka), 1499-ben már Magyarpalothka néven szerepel.


Temploma középkori, ezt támasztja alá kapufelirata is: "1530. Jesus Nazarenus rex Judeorum." A reformáció során azonban reformátussá lesz a helyi egyház is. A templomhoz tartozó faharangláb 1650-ből származó harangot őriz.


A 240 lelket számláló Magyarpalatkai Református Egyházközség jelenleg a Kolozsvár-Külső egyházmegyéhez tartozik, lelkipásztora Szabó István-János.

Ezúton is köszönetet mondunk a magyarpalatkai gyülekeztnek, hogy perselyes gyűjtés révén 500 RON összeggel támogatták az érkeserűi parókia építését. Isten áldja meg és tartsa meg gyülekezetüket!


Lelkészek névsora

Az Érkeserűi Református Egyházközségben szolgált
ismert lelkipásztorok névsora (*)
  1. Laki Márton /1600. nov.2. – 1664/
  2. Miskei András /1664. júl. 13. –/
  3. Czégényi Tamás /1673. szept. 30. –/
  4. Ertsei Sigmond /1730 – 1765. jan. 1./
  5. Gálfi Péter /1765. júl. 12. – 1767/
  6. Némethi Mihály /1767. feb. 11. – 1772/
  7. Was János (blp.) /1772. márc. – jún./
  8. Etsedi János /1772. jún. 16. – 1787/
  9. Vásárhelyi Dániel /1787. ápr. 20. – 1791. ápr./
  10. Sós József /1791. ápr. – 1795. ápr./
  11. Csétsi János /1795. ápr. 28. – 1815. ápr. 23./
  12. Tatai András /1815. ápr. 28. – 1829. okt. 19./
  13. Csétsi (Nagy) József /1829. nov. 5. – 1877. okt. 21./
  14. Vekerdy Imre (slp.) /1868. máj. – 1873. máj./
  15. Fazekas Imre (slp.) /1873. jún. – 1877. nov./
  16. Fazekas Imre /1877. nov. 25. – 1914. ápr. 26./
  17. Ablonczy Béla (slp.) /1914. jan. – júl./
  18. Sarkadi Nagy József /1914. szept. – 1921. jún./
  19. Szathmáry Károly (blp.) /1921. jún. – aug./
  20. Orosz Lajos /1921. aug. 6. – 1940. aug. 11./
  21. Balaskó Vilmos (slp.) /1937. okt. – 1940. ápr./
  22. Ferenczy Ernő (slp.) /1940. okt. – 1941. aug./
  23. Laczák Dezső (blp.) /1941. okt. – nov. 1./
  24. Kiss Ferenc /1941. nov. 2. – 1951. jan. 7./
  25. Laczák Dezső (blp.) /1951. jan. – júl./
  26. Pál László (hlp.) /1951. aug. 1. – 1952. okt. 14./
  27. Pál László /1952. okt. 14. – 1964. jún. 30./
  28. Makay Botond /1964. júl. 1. – 1969. aug. 31./
  29. Kallós István /1969. szept. 1. – 2003. júl. 1./
  30. Bozsoky Sándor (blp.) /2003. máj. – júl./
  31. Orosziné Zih Magda (hlp.) /2003. szept. 1. –/

(*) Anyakönyvi és jegyzőkönyvi adatok alapján összeállította: Oroszi Kálmán


slp. = segédlelkipásztor
blp. = beszolgáló lelkipásztor
hlp. = helyettes lelkipásztor

Makay Botond: Komapohár

Komapohár

A komapohár szót leírva még nem láttam. Jómagam is most írtam le először, pedig tájszóként illetőleg népszokásként élt és gyakorlott volt még három évtizede az Érmellék egykori lápvilágának egyik legjellegzetesebb falujában, Érkeserűben, abban a nádasokkal és szőlődombokkal övezett községben, amelyről össze lehetne írni egy-két érdekességet. Főleg gazdag - ma már minden bizonnyal elfeledett vagy csak csökevényeiben élő - népszokásait feldolgozva (lakodalmas, keresztelő, disznótoros, farsangi, névnapi szokások).

Most azonban csak annyit róla “emlékeztetőül”, hogy itt született Keserűi Dajka János reformáció korabeli prédikátor, erdélyi szuperintendens (püspök), egy alkalommal ebben a faluban éjszakázott kocsijának kerék- , vagy tengelytörése miatt a reformáció korának földrajz és néprajztudósa, Bél Mátyás, illetve itt élt a II. Világháború idejétől haláláig Számadó Ernő költő, a lápvilág dalnoka.

Mivel Érkeserű olyan istenhátamögötti település volt, amilyen nem sok volt az érmelléken, így a téli időszak igen alkalmas volt a boros-toros időtöltésre, amit megengedhetett magának a falu szorgos népe, hiszen az őszi munkák befejezte után sok tennivalója nem akadt a házkörülieken kívül.

Aradi segédlelkészkedésem után az első gyülekezetem Érkeserű lévén volt lehetőségem megismerkedni bizonyos helyi szokásokkal. Így a keresztelési, pontosabban keresztelői szokásokkal is, hiszen a lelkészt (a reformátust éppúgy, akár a katolikust) igencsak meghívták minden lakodalomba és keresztelőbe. Oda pedig el is illett menni.

Természetesen hamar felfigyeltem arra, hogy gyakori a koma megszólítás a férfiak egymással való társalgása értekezése során, de jóval ritkább volt a komámasszony. Igen, mert az asszonyok nem vettek részt a keresztelők alkalmával előbb-utóbb sorrakerülő “versenyivásban”, a férfiak viszont igen. - Meg is itta a keserűi ember a bort, de bírta is, pedig nagyon sok esetben az nova, azaz, ahogyan ott mondották nohabor volt, ami közismerten nemcsak erősebb volt a többi bornál, hanem mérgező anyagokat is tartalmazott, például metilalkoholt, minek következtében enyhén tompa fejfájást okozott annak, aki még nem szokott bele.

Különben termett Érkeserű dombjain - később a kertekben is - számos más magántermő szőlő mellett nemes borszőlő és csemegeszőlő is, de mivel ezek több kezelést igényeltek, többen a novát termesztették, mert az a legszélsőségesebb időjárási viszonyok mellett is bőven termett még akkor is, ha nem gondozták.

Mivel a keresztelőket csak vasárnap tartották, mert kizárólag vasárnap kereszteltünk igen ritka kivételes eseteket nem számítva, ebéd után eltávoztam a keresztelőkből, mert délután is istentisztelet volt. Így aztán aránylag későn tudtam meg, hogy mi fán terem a komapohár, illetve, hogy azt nem eszik, hanem isszák!

Most nem erőltetem meg magam, hogy a keresztelői menüt pontosan leírjam, de azt tudom, hogy csigaleves, töltött káposzta , főtt és sülthús is került az asztalra a papramorgó és a bor között. Eme tényt pedig azért emelem ki, mert az érkeserűi ember - ki tudja mi okból - nem ivott bort csak a húsétel után. Ha netán idegenből jött vendég volt az asztalnál és bort akart inni, adtak ugyan neki, de nem felejtették hozzátenni, hogy “bort töltöttkáposztára csak Asszonyvásárán isznak”. (Asszonyvására - és nem Asszonyvásár! - egyik tőszomszéd faluja Érkeserűnek Kiskereki, Székelyhíd, Érselénd, Érmihályfalva, Értarcsa és Éradonynyal véve közösen körbe azt).

Történt aztán egy alkalommal, hogy olyan családnál volt a keresztelő, amellyel szorosabb kapcsolatban voltam s mindenképp megígértették velem, hogy visszamegyek a keresztelőbe. (Az is lehet, hogy a kedvemért később kezdték az ebédet, mert az is előfordult).

Tény, hogy ott voltam az első pofa szilvóriumtól a komapohár utánig.

A lelkésznek előkelő helyet biztosítottak Érkeserűben az asztalnál, de az asztalfőn a keresztapa, azaz a nagykoma ült, aki az ebéd lényegesebb fogásai és egy-két koccintás után elővett egy hatalmas (néha aztán hatalmasnál is hatalmasabb!) poharat. Ez volt a komapohár, mint eszköz, amelyet színig töltött borral, amit aztán a megkeresztelt gyermek és a jelenlévő komák egészségére egy szusszantásra kiivott előtte kijelentve azt, hogy aki pedig elfeledi, hogy a komapohár megivása után - miközben ki-ki a saját egy-két decis poharát kiitta - mindenki mindenkinek a komája, az büntetésből a komapohár újratöltött tartalmát kiinni köteles.

Ekkor jöttem rá, hogy ha valaha, valahol, valaki komaságot ivott ily módon valakivel, az egy életen át komája maradt és úgy is szólították egymást. Ezért volt olyan sok koma Érkeserűben.

Persze, hogy eme játékos hagyománynak előnye is volt, de hátránya is. Ügyelni kellett arra, hogy a megszólított és a megszólító egyaránt komázza egymást. (Én például ilyenkor “tiszteletes úr koma” voltam mindazok számára, akik megszólítottak, de esetemben a komaság csak a keresztelő idején volt érvényes).

Persze, volt tévedés, és nagy derültség, amikor valaki a “te, Sándor!” után elfeledte a “komát”, de az is előfordult, hogy valaki szándékosan tévedett, különösen ha nagyobb “szivacs” volt, mint a mérsékelt illedelmességgel kínálgató nagykoma. Természetesen az is előfordult gyakorta, hogy a keresztelőnek akadt egy-két “áldozata”, aki kevesebbet “komázott” akarva-akaratlan s így - szintén akarva-akaratlan - be is csiccsentett. Egy keresztelő során akár többször is, mert egy keresztelői ebéd eltartott néha másnap reggelig is.

Az Érkeserűbe való kerültem táján fordult elő egy kemény télen, hogy a kabátokat az ágyra pakolva nem vették észre, hogy az újszülöttre rakták s a vidáman indult keresztelőből gyászos halotti tor lett, mert a gyermek megfulladt.

Egy-egy ilyen keresztelőn poharazgatás közben aztán megtárgyalták a falu sorsát éppúgy, mint a világét. Háborús és békés emlékek “cseréltek gazdát”, vidám és szomorú események. Ilyenek voltak aztán a közben elhangzott nóták, népdalok s az idősebbek részéről még elénekelt ősi balladák.

Akkortájt még nem volt általános, de jellemző volt, hogy elő-előkerült - de az is lehet, hogy meghívták - egy-két szál muzsikus, akik aztán vezették, vagy kísérték az éneket.

Néhány keresztelőben nagykoma is voltam (illetve feleségemmel együtt keresztszülők), de minden effélét csak feltételesen vállaltam el azzal az indokkal, hogy a lelkipásztor az olyan, mint a vándormadár, mert bármikor elmehet egy jobb gyülekezetbe s akkor vége a komaságnak és a baráti szálak is meglazulnak...

Én is továbbálltam Érkeserűből, mert továbbállított a korabeli esperesi ármány és püspöki önkény s ma már azt sem tudom, hogy egykori komáim élnek-e vagy halnak, mert bizony azóta - bár gyakorta látom az érkeserűi templomtornyokat az országútról Székelyhíd és Érmihályfalva között átrobogva kerülve meg egykori kenyéradó falumat - mindig a sírás fojtogat s nincsen lelkierőm betérni a kiskereki lejárónál...

... Pedig szívesen meginnék akár egy komapohárral is - és jószívvel is kínálnának . Ebben is biztos vagyok...


Resicabánya, 2001. január 12.
Makay Botond

Makay Botond: Újságíró a szószéken

Újságíró a szószéken

Vasárnap délutánonként, vagy csütörtök estéken igehírdetéses, vagy ahogyan mondani szoktuk inkább bibliamagyarázatos istentiszteleteket tartottam Érkeserűben. Nem volt túlzottan nagy a látogatottság, de elmondhatom, hogy azért volt érdeklődés.

A jelenlévők javarészt nők voltak, de került néhány férfi is. Főleg az idősebbjéből. A nők között a lányok aránya vetekedett az idősebb asszonyok arányával. Ez nemcsak az otthoni jó vallásos nevelésnek volt betudható, hanem annak is, hogy "agglegény" voltam. Már századokban mérhettem koromat. Betöltöttem már a negyedszázados születésnapomat. Így nem csoda (nem voltam elbizakodott, de ez egyfajta jelenség is volt más gyülekezetben is), hogy sok szép hajadon szeretett volna tiszteletesasszony lenni. Biztoan került egy-kettő, aki azzal a reménnyel (is) járogatott a templomba, hogy hátha megakad a szemem rajtuk.

Hogy aztán meg is akadt s ráadásul egy "templomkerülőn", az más kérdés. Annak külön története van. Itt csak annyit, hogy nem érkeserűi volt az illető, aki aztán hamarosan oldalbordámmá is nemesedett.

Mivel mindíg szerettem prédikációsorozatokat tartani, így a Zsoltárok könyvét is elővettem, hiszen az hosszú távra tervezve több ezendőre is kitűnő anyag. A hóttig tanulni akaró jó papnak is, de a gyülekezetnek is. A sok szép költői, lírai anyag, erkölcsi tanítás, imádságok vonzóvá tették számomra a Zsoltárok könyvét. Nem rajtam múlott, hogy elköltözésem miatt hamar abbamaradt a sorozatom.

Nem emlékszem már, hogy melyik zsoltár volt a soron. Arra sem, hogy mi volt a témája. De arra igen, hogy azon az istentiszteleten egy emlékezetes bakot lőttem. Lehet, hogy sokan észrevették, de az is megeshet, hogy kevesen.

Mondom a predikációt, amit legfeljebb pársoros jegyzet, illetve gondolat tömörített, mert a szószéken szoktam gondolataimat mondatokká formálni. Beszéd közben hivatkozni akartam a zsoltárosra, de véletlenül így fejeztem ki magam: "A következőkben azt mondja az újságíró, hogy..."

Azonnal kapcsoltam, hogy marhaságot mondtam, majdnem el is nevettem magam, de tovább folytattam.

S mi lett ennek a vége? Nos, mint minden predikációnak. Az ámen.

Megírni pedig azért írtam meg az esetet, mert mindíg szerettem volna újságíró lenni. Hogy aztán ez a hivatás pár évtizedet váratott magára, az más kérdés. De lehet, hogy "próféciát" szólottam akkor és ott, amikor nem is selytettem azt, hogy valaha még saját újságom is lesz. Ma már csak azt mondhatom, hogy volt. Délnyugat volt a címe s itt szerkesztettem már Resicabányán közvetlen azután (1992-94 között), hogy e lehetőséget örömmel kihasználva megszüntettem a 60-80 példányban sapirográffal sokszorosított gyülekezeti szórványlapomat a Körömhír című 2-4 oldalas saját és sajátos kiadványt.

Lehet, hogy dicsekvésnek tűnik, de leírom: tudomásom szerint 1989 után ez volt az első gyülekezeti lap egyházkerületünkben, de lehet hogy orzágos viszonylatban is. Jó előedzés volt ez a Délnyugathoz, meg azokhoz a lapokhoz is, ahová bedolgoztam, vagy bedolgozom.

Úgy látszik, hogy a keserűi lelkészek között is kerül a sajtóval kacérkodó, mint Zih Magdi is, a gyülekezet új lelkipásztora, aki már az interneten kacérkodik ezzel a hasznos "bálvánnyal".

Én még csak a szószéken álmodtam róla tudatalattimban.


Resicabánya, 2004 február 6-án.
Makay Botond

Makay Botond: Esketés összeszorított fogakkal

Esketés összeszorított fogakkal

Mint minden intézménynek, így az egyháznak is vannak humoros történetei. Egyházközségek papjai, lelkészei fehér asztal mellett el-elanekdotáznak gyülekezeteikben "lött" dolgokról. Biztosan ugyanezt tezik az egyháztagok is.

Biztosan sokszor elmondhatták Érkeserűben is azt az érdekes esetet, amikor valaki lámpalázában kissé melléfogott s aztán...

...Aztán a népes násznép-gyülekezet kuncogott. Az eskető lelkész pedig (hogy hangosan el ne röhögje magát) összesszorított fogakkal mondta tovább az esküszöveget, amelyet a vőlegény halálos komolysággal hangosan és szószerint ismételt.

Azaz, hogy nem egészen ismételt...

Ma már nincs az élők sorában Ásztai Árpád, a korabeli tagbaszakadt vőlegény, akitől nemigen szerettem volna egy számomra leakasztott pofont emlékeim közé sorolni. De nem is tartozott a bakafántoskodók közé, mert tekintélyt parancsoló alakja miatt nemigen kötekedtek vele.

Tény az, hogy vele is megesett, amit az agglegényeken kívül senki sem kerül el. Megházasodott. Megházasodott, pedig nem egy lakodalmon nótázva együtt énekeltük:

"Nem házasodom meg soha,
Nem leszek asszony bolondja.
Hogy ingem egy asszony
Egzecíroztasson,
Olyan nincs!
Nem is volt!
De nem is lesz a sifonérba'. "

Hogy aztán kettőnk közül ki lett hamarabb "aszonybolondja", már nem tudom. De nem is lényeges ez...

Tény az, hogy hatalmas nésznép követte a templomba, illetve hallgatta az esketési szertartást. Aztán az esküszöveget is, amelyet Érkeserűben is előbb a pap modott el, majd a vőlegény, illetve a menyasszony mondotta —rendszerint — ugyanazt.

Én is mondom...Árpád is mondja. Bátran és hangosan.

Egyszer aztán... Ajaj!

Mondom a soron lévő mondattöredéket: "...egy, örök, igaz Isten...". Mire Árpád mennydörgő basszussal: "... egy, öreg, igaz Isten..."

A padsorokban kuncogás, köhécselés, orrfúvás, szisszentés. Illetve mindezekből jócskán. Én legszívesebben hahotára fakadtam volna, de nem lehetett. Így összeszorított fogsorral folytattam. Árpád komolyan és határozottan követett. Több bakot nem lőtt.

Na, még a' kellett vón'!

Nem tudom, hogy aztán hány évig járta a közmondás, hogy "megesküdött, mint a nagy Ásztai az öregistenre", mert én aztán elkerültem előbb-utóbb, de a lakodalom után pár nappal öszetalálkoztunk az utcán s akkor elmondtan nenki, hogy alaposan kibabrált velem. Azt is elmondtam, hogy hogyan, de nem hitte.

Ekkor azt mondtam, hogy érdeklődje meg a faluban, vagy a kár a kedves hitvesétől s ha neki van igaza, akkor én adok egy demizson bort, ha nekem, akkor én kapok ugyanannyit.

Mivel Érkeserűben akkortájt hetente csak egyszer mentek ki borért a Pincevölgybe, a következő szombaton beállított Árpád a borral és letette szótlanul. Talán kissé röstellkedett is, de megvígasztaltam azzal, hogy remélem többé ilyesmi nem fordul elő vele... Mármint az úrasztalánál.

Resicabánya, 2004 február 5-én.
Makay Botond


Makay Botond: Keresztelés víz nélkül?

Keresztelés víz nélkül?

Hogy "hányban" volt, már nem emlékszem, de arra sem, hogy az évnek melyik szakaszában. Lehetett úgy aratás után, de inkább káposztaborulás előtt. Szép, napos vasárnap volt. Az irodában végeztem vasárnapi teendőimet. A pap ugyanis a nyugalom napját a legserényebb ténykedésben tölti el. Gyülekezeti hírdetésseket írhattam tán, vagy még "abrakoltam" egy kicsit a hegy alatt, amikor két harangszó között bejött Menyus /1/ Kiss Sanyi a harangozó emlékeztetett az aznapi keresztelőre.

Enyhén langyos vízzel telt keresztelőedényt töltöttem meg emlékezetem suzerint s oda is adtam Sanyi bácsinak, aki annak rendje s módja szerint be is vitte a kannát a templomba s azt az úrasztalára helyezve a keresztelési tálkába letakarta a keresztelőterítővel, hogy aztán fölmenve a toronyba "elhegedülje" a soron következőt.

Amikor összehúzta a harmadikat, mint máskor is, beharangozás után a helyi szokás szerint bevonltam a templomba. Utánam a presbitérium.

Templomos nép volt az érkeserűi és istenfélő. Voltak is szép számmal. Így, kereztelés alkalmával meg méginkább jöttek, mert a kevésbbé templomos rokonság is elment.

Istentisztelet után sor kerül akereztelési szertartásra, majd magára a keresztelésre is. Miközben kicsomagolják a gyermek fejét én leszedem a leplet a keresztelőedényről és kézbeveszem a kannát. Meglepődve veszem észre, hogy sokkal könnyebb a megszokottnál. Fölnyitva a fedelét látom, hogy üres. Üres, de a kanna alja nedves. Ez pedig azt jelenti, hogy megtöltve hozták be. Még akkor is, ha Menyus, aki nagykópé volt a megviccelés terén, az istentisszteleti kérdésekben nem csinált soha semmi tisztességtelent.

Mit volt mit tennem, mint rövidem közöltem a gyülekezettel, hogy a kanna valamilyen okból "kiszáradt", de amíg az egyházi megtölti a közeli ártézikútból, elénekelőnk egy éneket.

Szakács Gyula bácsi, az öregedő szárazkántor már be is mondta az éneket már kezdte is.

Megtörtént a friss, de nem hideg vízzel a keresztelés és véget ért a szertartás is.

Aztán annyi kiszüremlett lassacskán, hogy a templomos pulyák valamelyike (talán épp az egyik Menyus-csemete? Nem állítom) kiitta a keresztvizet a kannából.

Biztosan jót nevetett a markába, illetve nevettette meg cimboráit is, amint aztán mi is csak derültünk az eseten, mint humoros közjátékon.

(Resicabánya, 2004 február 4-én) /2/
Makay Botond
Érkeserű egykori ref. lelkipásztora


/1/ Mivel Érkeserűben sok a Kiss nevű ember, de Kiss Sándor is volt néhány, a Menyus nevet megkülönböztetésül kapta a család. A harangozónak az apja vagy nagyapja volt Menyhárt vagy Manyhért, azaz Menyus.
/2/ Ez az írás az első visszaemlékezés, amely a 2004 február 1-i érkerűi látogatásom után született.


2008. szeptember 19., péntek

Padlóöntés & alapszigetelés

Szeptember 18-án elkezdtük a padlók leöntését.

"Szurkoljunk együtt!"

Az alapok szigetelését is megkezdtük.

2008. szeptember 18., csütörtök

A költő, a bölcs és a mártír












Reményik Sándor
(1890-1941)
erdélyi evangélikus költő
Tavaszy Sándor
(1888-1951)
erdélyi filozófus és teológus
Sass Kálmán
(1904-1958)
mártír református lelkipásztor

Erdély három nagy protestáns lelke.
A weboldalak eléréséhez kattintson a képekre.

2008. szeptember 11., csütörtök

Alapfeltöltés

Szeptember 4-én elhordtuk az alapásáskor kitermelt földet, szintbe hozva az enyhén lejtős talajra épített alapot. A kavics és a vasrács várja a padló szigetelését és betonozását.

Csak úgy csattogtak a lapátok...

Gondos gondnok...

Megmozgattunk minden követ...

Rácsok mögött... vidáman...

Nem ebnek való terep...

Építőtelep a toronyból. A tégla és a vályog ugrásra készen...


2008. szeptember 10., szerda

Téglapakolás

Téglapakolás szeptember 2.-án.

Hatan kezdtük, tizenöten végeztük. Két óra alatt lepakoltunk és behordtunk egy kamion téglát.


30 köbméter tégla, 28 raklapon összesen 1736 darab. Mindenkire átlag 115 tégla jutott.

Volt aki egyet vitt...

... az erősebbek kettőt ...

... a fiatalabbak pedig hármat is ...

... és egészen fiatalok is segítettek...

2008. szeptember 8., hétfő

Vázlatos gyülekezet-történet

Úrasztali terítő 1772-ből (részlet)

  • 1552 – a reformáció térhódítása Érkeserűben és vidékén
  • 1560 – az egész falu református lesz
  • 1587 – az első református iskola megalakulása
  • 1597 – csőrös ónkanna: a gyülekezet legrégebbi úrasztali edénye
  • 1600 – az első ismert lelkész kinevezése: Laki Márton
  • 1634 – ezüst tányér: Pethő Miklós, Horváth Zsófia, Geszthy Ferenc, Ország Borbála adománya
  • 1638 – ezüst talpas pohár: Fráter Pál és neje, Barcsai Anna adománya
  • 1737 – úrasztali és keresztelő kanna: Kassai Ferenc és neje, Ionási Rebeka adománya
  • 1765 – az első anyakönyvi feljegyzések
  • 1772 – az első ismert gondnok: Szentmiklósi Ferenc; tanító: Ölvendi István
  • 1776 – nádfedeles parókia készül
  • 1778 – felhagynak a templom körüli temetkezéssel
  • 1779 – harangláb javítása és zsindelyezése
  • 1784 – a régi templom mennyezetét megújítják
  • 1790 – az addig különálló harangláb helyett téglatornyot építenek
  • 1800 – a templom elnyeri mai formáját – az ősi templom nyugati felének kitoldásával
  • 1802 – elkészül a szószék és a padozat
  • 1803 – ónkanna: Csécsi János prédikátor monogramját viseli magán
  • 1804 – ezüstkehely: az 1634-ből való ezüst tányér átöntése

Egyházi pecsét 1804-ből

  • 1808 – első presbiteri jegyzőkönyv
  • 1808 – átöntetik a Fráter Anna által 1645-ben adományozott nagyharangot
  • 1808 – elkészül a "fertályos" toronyóra, Knapp György váradi órásmester műve
  • 1812 – a szószéket az északi oldalból átteszik a délibe
  • 1829-77 – Csécsi Nagy József leghosszabb, 47 évi lelkészi szolgálata
  • 1834 – földrengés következtében a templom fala megrepedt a toldás helyén
  • 1848 – Dorkó Miklós tanító önként beállt honvédnek a szabadságharcba
  • 1849 – egy 180 fontos harangot a szabadságharc idején ágyúöntésre átadnak
  • 1850 – a gyülekezet eléri a 2000-es lélekszámot
  • 1917 – az 1802-ben öntetett kisharangot hadicélokra engedik át
  • 1926 – Nyéki Ferenc saját költségén új kisharangot öntet
  • 1926 – Szakács András orgonát állíttat első világháborúban elhunyt fia emlékére
  • 1937-40 – gyülekezetünk segédlelkésze volt Balaskó Vilmos, politikai elítélt, emlékíró
  • 1938 – az addig zsindellyel fedett templom tornyát bádoggal, hajóját pedig cseréppel fedik be
  • 1953-57 – a templom kijavítása, lepadlózása
  • 1958 – emléktábla elhelyezése az I. és II. világháború hősi halottainak emlékére
  • 1965 – a templomi világítás bevezetése
  • 1973 – az 1971-ben megrepedt nagyharangot öntetik át anyagpótlással
  • 1981 – a templom legutóbbi külső és belső teljes felújítása
  • 1986 – új templompadok készítése
  • 1994 – az egykori református iskola épületének megjavítása és átalakítása gyülekezeti házzá
  • 1995 – emléktábla elhelyezése Keserűi Dajka János (1580–1633) püspök emlékére
  • 1998-99 – a templom tetőszerkezetének megújítása, faburkolatú mennyezet és belső lambériázás
  • 2004 – a műemlékorgona restaurálása és a fakarzatok újjáépítése
  • 2005 – templombelső teljes felújítása, harangok villamosítása és automatizálása
  • 2006-07 – a visszakapott egykori kántortanítói lakás felújítása
  • 2008 – a 230 éve csak javított parókia átépítésének elkezdése

A templom 1977-ben



2008. szeptember 3., szerda

50. Krónika


Gyülekezeti lapunk, a Keserűi Keresztyén Krónika elérkezett 50. számához. 2004. októberében megjelenő első száma restaurált műemlék-orgonánk avatójára illetve Reformáció ünnepére készült el. A szerkesztést, tördelést és sokszorosítást Orosziné Zih Magda és Oroszi Kálmán lelkészek végzik. A kettébe hajtott A4-es formátumú lapot előbb a lelkészek saját használt lézernyomtatóján, majd 2006-tól egy a gyülekezet számára adományba kapott multifunkcionális lézernyomtatón sokszorosítottuk. Az ingyenes terjesztett lap azóta folyamatosan, havonta jelent meg (kivételt jelentett a nyári egy dupla-szám). Az év eleji 0-ik számok az elmúlt év eseményeit foglalták össze, a többi számot ünnepre vagy hónapfordulóra jelentettük meg.


A lap célja elsősorban jelenlegi és jövőbeli gyülekezeti tagjaink informálása és bekapcsolása az egyház életébe; a gyülekezeti élet bemutatása és átláthatóvá tevése a nagyvilág számára is; egyház- és nemzetismeretünk mélyítése; az adományozók és a gyülekezeti megvalósítások megörökítése révén jó példa nyújtása; és nem utolsó sorban életjel, tudniillik hogy a vidéki gyülekezetekben is van élet!


Az igemagyarázatok, elmélkedések, imádságok és versek mellett fontos helyet kaptak a lapban a gyülekezeti hírek és beszámolók, adakozók listája. Történelmünk és egyházunk megismerése végett sorozatban közlünk fejezeteket a gyülekezet és a falu történetéből, egyházi kalendáriumot és jelképtárat, hitvédelmi írásokat. Gyülekezeti tagjaink kérése, visszajelzése szerint is alakítjuk a tartalmat, ifjaink személyesen írnak beszámolót az ifjúsági rendezvényekről.


A lapokat istentisztelet végén a templom három kijáratánál egyházfiak vagy presbiterek osztották, az összefoglaló 0-ik számot minden családhoz eljutatták a presbiterek, a többi számot pedig házhoz vitték, ott ahol igény volt rá. Úrvacsoraosztást megelőző betegúrvacsoraosztásra mindig megjelenik, ekkor a lelkész viszi el elsőként és személyesen a lapszámokat a betegeknek és időseknek.


A gyülekezettől távol élők számára először postán, majd e-mail csatolmányban juttattuk el a lapszámokat, mígnem jelen webnapló elindítása óta az ajánlót és a letöltési címet küldjük el - ekképpen is élő kapcsolatot tartva a Keserűből elszármazottakkal és a falu/gyülekezet iránt érdeklődőkkel. A hírek, beszámolók most már frissen és képekkel ellátva jelennek meg az internetes naplón, így a gyülekezeti laphoz képest is frissebb és színesebb képet nyújt a Világhálót elérők számára - akár itt a faluban is. Így mostmár a Világhálón keresztül is várjuk a véleményeket, javaslatokat a gyülekezettel és lapunkkal kapcsolatban.


A Krónika számai pdf-formátumban letölthetők innen:
http://erkeseru.googlepages.com/