Vasárnap délutánonként, vagy csütörtök estéken igehírdetéses, vagy ahogyan mondani szoktuk inkább bibliamagyarázatos istentiszteleteket tartottam Érkeserűben. Nem volt túlzottan nagy a látogatottság, de elmondhatom, hogy azért volt érdeklődés.
A jelenlévők javarészt nők voltak, de került néhány férfi is. Főleg az idősebbjéből. A nők között a lányok aránya vetekedett az idősebb asszonyok arányával. Ez nemcsak az otthoni jó vallásos nevelésnek volt betudható, hanem annak is, hogy "agglegény" voltam. Már századokban mérhettem koromat. Betöltöttem már a negyedszázados születésnapomat. Így nem csoda (nem voltam elbizakodott, de ez egyfajta jelenség is volt más gyülekezetben is), hogy sok szép hajadon szeretett volna tiszteletesasszony lenni. Biztoan került egy-kettő, aki azzal a reménnyel (is) járogatott a templomba, hogy hátha megakad a szemem rajtuk.
Hogy aztán meg is akadt s ráadásul egy "templomkerülőn", az más kérdés. Annak külön története van. Itt csak annyit, hogy nem érkeserűi volt az illető, aki aztán hamarosan oldalbordámmá is nemesedett.
Mivel mindíg szerettem prédikációsorozatokat tartani, így a Zsoltárok könyvét is elővettem, hiszen az hosszú távra tervezve több ezendőre is kitűnő anyag. A hóttig tanulni akaró jó papnak is, de a gyülekezetnek is. A sok szép költői, lírai anyag, erkölcsi tanítás, imádságok vonzóvá tették számomra a Zsoltárok könyvét. Nem rajtam múlott, hogy elköltözésem miatt hamar abbamaradt a sorozatom.
Nem emlékszem már, hogy melyik zsoltár volt a soron. Arra sem, hogy mi volt a témája. De arra igen, hogy azon az istentiszteleten egy emlékezetes bakot lőttem. Lehet, hogy sokan észrevették, de az is megeshet, hogy kevesen.
Mondom a predikációt, amit legfeljebb pársoros jegyzet, illetve gondolat tömörített, mert a szószéken szoktam gondolataimat mondatokká formálni. Beszéd közben hivatkozni akartam a zsoltárosra, de véletlenül így fejeztem ki magam: "A következőkben azt mondja az újságíró, hogy..."
Azonnal kapcsoltam, hogy marhaságot mondtam, majdnem el is nevettem magam, de tovább folytattam.
S mi lett ennek a vége? Nos, mint minden predikációnak. Az ámen.
Megírni pedig azért írtam meg az esetet, mert mindíg szerettem volna újságíró lenni. Hogy aztán ez a hivatás pár évtizedet váratott magára, az más kérdés. De lehet, hogy "próféciát" szólottam akkor és ott, amikor nem is selytettem azt, hogy valaha még saját újságom is lesz. Ma már csak azt mondhatom, hogy volt. Délnyugat volt a címe s itt szerkesztettem már Resicabányán közvetlen azután (1992-94 között), hogy e lehetőséget örömmel kihasználva megszüntettem a 60-80 példányban sapirográffal sokszorosított gyülekezeti szórványlapomat a Körömhír című 2-4 oldalas saját és sajátos kiadványt.
Lehet, hogy dicsekvésnek tűnik, de leírom: tudomásom szerint 1989 után ez volt az első gyülekezeti lap egyházkerületünkben, de lehet hogy orzágos viszonylatban is. Jó előedzés volt ez a Délnyugathoz, meg azokhoz a lapokhoz is, ahová bedolgoztam, vagy bedolgozom.
Úgy látszik, hogy a keserűi lelkészek között is kerül a sajtóval kacérkodó, mint Zih Magdi is, a gyülekezet új lelkipásztora, aki már az interneten kacérkodik ezzel a hasznos "bálvánnyal".
Én még csak a szószéken álmodtam róla tudatalattimban.
