D. Mészáros Elek riportja Érkeserűről
(Biharország kalendárium 2011)
Ismét a víz az úr
A hetes eső nyirokkal töltötte meg a levegőt, pocsolyás lé szivárgott az árokmedreket bélelő tavalyi gizgazmaradékok között. Napokon át mély köd ülte meg a tájat, a beszűkült látóhatár a lelkeket is „begombolta.” A messzire néző érmelléki ember morcosabb ilyenkor a megszokottnál. Sokáig hiába kémlelték az eget, a varjak csak nem akartak megérkezni, pedig az idősebbek váltig emlegették, ha a fekete vitézek tábort járnak, akkor kitisztul az ég, közel van már a havazás. Pedig kellene már a zimankó, a téli vetések kitárulkozva, parázna nőként meztelenkednek, no meg a sok nyavalyát is kiölné a kopogós idő. Érkeserűt, a hajdani nádmenedékű csíkvilágot lassan érte el a bomlás, az évszázadokon át átokként megélt elzártság, manapság értékké lehetne okos, értelmes vezetők kezében. Bár a negyven évvel ezelőtti lecsapolás megölte Számadó Ernő Tündérberkét, a Hímeshátszigetet, a titokzatos tündérek csodavilágát, mégis, a lelkek mélyén az ősi értékrend ott lappang, a nyakas magyaros tartás, a hajdani betyárvirtus. Ekként az ekevas ontotta barázdák alatt a nádasok is túlélték az emberi önkényt, szirénsuttogásuk még visszacseng az öregek fülében. Az utóbbi évek kiadós esőzései nyomán rég nem látott madárfajok jelentek meg, sokáig kihaltnak hitt vízi lények csobbantak az árkok kusza medreiben. A szántók lassú visszafoglalása is elkezdődött: a sás és nád világa egyre merészebben tör elő. A természet visszaköveteli jussát, hogy ismét otthonra, megélhetésre nyerjen az ember a zsombékkal, láperdőkkel ékesített tájon.
Néhány éve még csak zötykölődve lehetett megközelíteni a falut a községközpont, Kiskereki irányából, ma keskeny, de jó minőségű aszfaltútból font köldökzsinórral csatlakozik a nagyvilágra. Amikorra a nádszegélyű autóúton suhanunk a kéttornyú település felé, a varjúígéret immár beteljesedett, érintésnyi hótakarót fuvintottak a tájra.
Foltokban éledező nádvilág
A szalma volt az igaziA hirtelen lehűlés meghozta a disznóvágási kedvet, több portán is utolsót visít a hízó, magasra csap a perzselőláng. Mindenfele éktelen kutyacsaholás adja hírül a nagy eseményt. Nyéki Sanyi bácsi portáján a közel kétmázsás szőkeség körül Sass Sándor és Báji László tüsténkedik. Mindketten közeli családtagok. Amint azt a gazda elmondja, errefelé nem szokás fizetett böllérrel és hentessel végeztetni a munkát, minden családban akad hozzáértő „szakember”. A disznófogásra összeszalasztják a szomszédokat, jóembereket, de a feldolgozás már a disznótorozók feladata. Régente szalmával égették le az állat szőrzetét, később faperzselőt használtak, manapság pedig szinte mindenki a hatékonyabb gázégetőt használja – sorolja Sanyi bácsi, de megjegyzi, hogy a szalma volt az igazi, jobb ízt kölcsönzött a bőrnek, szalonnának. Régen kevesebb disznót vágtak, de többen ülték körül az asztalt, közeli és távoli rokon, koma, sógor egyaránt hivatalos volt a lakomára. Volt, hogy hajnalig eldanolásztak, jókedvükben táncra is perdültek. A gyerekek legnagyobb örömére a fálsángolás sem igen maradt el. Mostanság már csak a szűkebb család üli meg a tort, de azért a városon élő unokáknak még ma is nagy élmény a disznóvágás – sorolja a nagyapa státuszú Nyéki Sándor. Miközben fűzzük a szót, meg is érkezik a család, a nagyváradi szülészeten főasszisztensként dolgozó Márta lánya, orvos élettársával és a két unoka. Van, aki elfogyasztja a „disznóságokat”, vendéglátóm elmondja, hogy ők teljesen önellátók, négy-öt hízót is vágnak évente. A vastag szalonnát kisütik zsírnak, tepertőnek, míg a húsosabb hasi részt felfüstölik az oldalassal és a disznófejjel együtt. Jobbára csak a hátsó sonka kerül füst alá, de hogy ízletesebb legyen, a kemencében is átpirítják. Mióta a hűtőszekrény divatba jött, a nyershús sózott tartósítása elfelejtődött – jegyzem meg az ottani szokásrendet. Közben beszólnak, hogy locsolni kell a disznót gazduram, mert másként nem tisztul kellőképpen. A házigazda veszi a lapot, a pálinkásflaskát nyakon csípve már az udvaron is terem, nehogy hibádzzon a munka menete.
Eközben a konyhában már ínycsiklandó illatok terjengnek, sül a hagymás vér reggelire. A háziasszony Irma néni és komaasszonya, Gergely Erzsébet tüsténkedik. Ebédre toroskáposzta lesz friss hússal, tört krumplival. A vacsora jellegzetes menüje az orjaleves, azt követi a töltött káposzta, majd sülthurka és kolbász. A gazdasszony a hurkakészítés titkaiba is beavat. A régiek a véres hurka mellett külön tüdőst és májast is töltöttek. A tüdőst a só és a bors mellett szegfűszeggel aromásították. Manapság a tüdő és a máj egybetöltődik, adalékként egy-két kilogramm főtt rizst használnak. A háziasszony huncutul azt is elárulja, hogy a kolbászhúshoz egy-két pohár bort is öntenek, de nemcsak a töltelékbe, hanem a töltőbe is. Másként a siker nem garantált. Az aznapi eszem-iszom ráadásaként másnap kóstolót is kapnak a jószomszédok és a rokonság. Ez rendszerint a tepertő mellett hurkából és kolbászból áll.
Nyéki Sándor nemcsak a disznóvágás módozatának jó ismerője, de a falu ügyes-bajos dolgaira is jó rálátása van. Mondhatni testközelből ismeri a helybélieket, hisz éveken át a termelőszövetkezet elnökeként tevékenykedett, majd több cikluson át a közösség bizalmát élvezve a helyi tanácsban is helyet kapott. Jelenleg is képviseli falusfelei érdekeit. Tőle tudjuk, hogy a fiatalság javarésze Érmihályfalvára és Székelyhídra ingázik, jobbára cipőgyárakban igyekeznek megkeresni a mindennapit. Az idősebbek jobbára eladták földjeiket, vagy árendába mezőgazdasági vállalkozóknak. Egy hektár után 1200 kilogramm tengeri és 3 mázsa búza az átlagosan kialkudott járandóság. A földből még megélni próbálkozók a gabonatermesztésről igyekeznek a zöldségtermesztésre váltani. Ennek elsődleges motivációja a biztosabb piac, a jelszó pedig kis területen nagyobb profitot elérni. Ez azért is irányadó, mivel különösebb gépesítést nem igényel a zöldségtermesztés. Így többen nagyparcellás uborkatermesztéssel, burgonyával és dinnyével foglalkoznak. Nyéki véleménye szerint nem könnyű a megélhetés a faluban, komoly befektetők nem jöttek a településre. Néhányan maszek kőműveskedésbe kezdtek, működik egy szikvíztöltő is, de ezen túl semmilyen új lehetőség nem mutatkozott az elmúlt húsz esztendőben. Ezt láttatja az a tény is, hogy a változásokat követő évtizedekben mindössze egyetlen helybéli lakos fogott házépítésbe. A legnagyobb veszélyt a lakosság kihalása jelenti, míg a roma telepen élők száma egyre nő, addig a magyar porták 10-15 százaléka elhagyatottan áll – sommázza az aktuális állapotokat Nyéki.
Sül a disznóvér, dunsztolódik a káposzta Irma néni keze alatt
Packáznak a kisemberrelA lovak évszázadokon keresztül meghatározó „munkaeszközei” voltak a gazdálkodó embernek. Manapság sincs ez másként. De ahol ló van, ott szükség van kerékgyártóra, lópatkoló kovácsra is. Ezekből van az utóbbi időben egyre kevesebb. A fiatalokat nem érdekli ez a fizikai erőt igénylő, jobbára piszkos munka – vélekedik Érkeserű elismert kovácsmestere, Báji Sándor, aki 1965-től verte a vasat a helyi termelőszövetkezet kovácsműhelyében, egészen a változásokig. Akkoriban tizennyolc pár igásnak viselték gondját, manapság megduplázódott az akkori lóállomány száma. Őt magát is megmételyezte a lovak iránti szeretet, jelenleg is négy lelkes állat ropogtatja a szénát az istállóban annak ellenére, hogy csak nagy ritkán fogja munkára őket. Kérdésünkre, hogy akkor miért vesződik velük, egy vállrándítással megadja a választ: mert szeretem őket. Ez ellen nincs apelláta.
Odahaza jól felszerelt kis műhelye van, a patkolás mellett baltát, húsdarálót is élez, ha a kliensnek arra van szüksége. Na de igyekeznie kell, mert Gábor Sándor már várja, Szikra nevű lován patatisztítást kell eszközölnie. A kancát kivezetik az udvarra a gazda László nevű fia egyedül is elbír a párával. De azért már csak úgy illendőségből áthívják a szomszédból Szakács Aladárt is „segíteni”, ami többnyire a falusiak ügyes-bajos dolgainak kibeszéléséből áll, meg egy-két pohár bor felhörpintéséből. Szakács elpanaszolja, hogy mennyire packáznak manapság is a kisemberekkel, többedmagával bérbe adta földjét egy érsemjéni vállalkozónak, csak az éppen nem akarja leszállítani járandóságukat. Pedig hát kellene a búza, mert a kicsinyke nyugdíjból szűkösen futja kenyérre, kevés az egészség, sokba kerül a gyógyszer, meg a téli tűzifából is több kell mint régen, az idősödő csontok már nehezebben melegednek fel. „Ezért kell rásegíteni még egy pohárkával” – biztatja a gazda szomszédját.
Hajdan egy rangon SzatmárralA református paplakban kellemes meleg fogad, falnyi nagyságú cserépkályha ontja a meleget. Oroszi Kálmán tiszteletes úr karján az aprócska Mátyással siet elém. A kis legényen jól lemérhető, hogy gyakran megfordulnak a falubeliek a háznál, hisz nem húzódozik az idegentől, gagyogva-mosolyogva fogad. Az édesapától megtudom, hogy fia nagyon vonzódik nemcsak az újságírókhoz, de a sajtótermékekhez is, igaz, egyelőre csak nézegetni, de főként tépdesni szereti a lapokat.
Oroszi tiszteletes öt éve szolgál Érselénden, felesége, Magda a helybeliek lelkipásztora immár hetedik éve. Magda asszonnyal az egyház dolgairól tereferélünk, míg a férj inkább falutörténettel traktál. Az ezer lelkes településnek mintegy kétharmada református, bár ennél kevesebben fizetnek egyházi adót. Itteni szolgálatuk alatt úgy lelki téren, mint anyagiakban is gyarapodott a gyülekezet. Ezt láttatja a nőszövetség megalakítása, vagy az egyházi kórus újraindítása mellett a hathatós diakóniai szolgálat is, amelynek keretében betegeket látogatnak, a rászorulók megsegítésére kenyérprogramot indítottak, emellett alkalmanként élelmiszercsomagokkal is segítenek. Az ifjúsági munka folyamatossá tétele elég nehéz, hisz a többnyire városi iskolákban tanuló fiatalokat nehéz összefogni. Saját weboldalt működtetnek, így igyekeznek hallatni magukról, tartani a kapcsolatot az elszármazottakkal. A régi kántor-tanítói lakást is sikerült megmenteniük az enyészettől, de a legnagyobb anyagi megvalósítást mégis a tavaly elkészült paplak jelenti.
Kálmán tiszteletesnek két pelenkázás között sikerült meggyőznie gazdag helytörténeti ismereteiről. Az Érmihályfalvától délre, Asszonyvására és Éradony között elterülő mai Érkeserű területe már évezredekkel ezelőtt lakott volt. Ezt bizonyítják az ásatásokkor előkerült régészeti leletek is. A suttogó nádvilág, a mocsár titokzatos neszei a hiedelmek, a babonák fokozott forrásai lettek. Erre utal az a feltárás, amelynek során egy avarkori boszorkánysír került elő. Az akkori szokás szerint a megvetett személyt összekötött kézzel, oldalára fektetve hantolták el – avat be a rejtélyekbe a lelkipásztor.
A település első írásos említése 1215-re datálódik, a Váradi Regestrumban Quesereu néven szerepel a falu. Ki gondolta volna, hogy Érkeserű 1350-ben Szalaccsal és Szatmárnémetivel együtt városi rangot kapott. A városiasodásra való tudatos felkészülést mutatják a ma is létező tágas utcák, széles terek. Csak hát a politikai széljárás, a befolyási övezetek változásai végül is megtorpanásra ítélték a falut, a főútvonalakat másfelé építették meg, a vasút is elkígyózott mellette. Évszázadokon át csak ökörjárta, sárdagasztó utakon sikerült kievickélni a Csipkerózsika-átokkal sújtott rengetegből. Ez olyan szempontból azért előnyös volt, hogy a nagy hadiutak elkerülték az ott élőket, a nádas könnyű és biztos menedéket nyújtott.
A római katolikusok székely származású fiatal plébánosát, Mihály Balázst nem találom a plébánián. Zörgetésemre az épp arra járó Fekete László figyel fel, aki úgy véli, hogy az atya biztosan most is valamiféle intéző úton lehet, mert mindig a hívei megsegítésén ügyködik. Hol segélyekért kalapol, hol pedig a paplak rendbetételéért kilincselt. Nemrég a templombelső felújítását eszközölte ki – tudom meg Feketétől, aki építési szakemberként maga is részese a még mindig folyó templomszépítésnek. Fel is hívja a figyelmemet, hogy egyszer már igazán írhatnék a plébánosról egy „cikket”, mert ha valaki, akkor ő aztán igazán megérdemli.
Izzik a kohóban a vas Báji Sándor kovácsmesternél
A tündérberek megéneklőjeÉrkeserű számtalan hírességet adott a magyarságnak, a tehetséget a lápvilág nem tarthatta fogva. Talán éppen ez a közeg volt az, amely az isten háta mögötti létben erősítette a kitartást, az elszántságot, szülte az azért is megmutatom konokságát. Itt látta meg a napvilágot az első magyar dízelmotor tervezője és kivitelezője, Böszörményi Jenő, Keserűi Dajka János református püspök, Bihari Mór író. Érkeserűben lelt otthonra a Budapesten született, az Érmellék „mesebácsija,” Számadó Ernő költő. Fekete Hajnal helybéli festőművészt családi kapcsolat fűzi a költőhöz, mondhatni annak szeme előtt cseperedett fel. A vándorszínészként Érkeserűbe vetődött Számadó az 1930-as években ismerkedett meg Fekete Hajnal nagynénjével, az özvegy földbirtokos Fekete Sárikával. Kapcsolatuk később elmélyült, mígnem a költő 1940-ben végleg kiköltözik Érkeserűbe, az általa megálmodott „Hímeshátszigetre”, ahol rabul ejtette a „tündérberek”, amelynek elkötelezett megéneklőjévé vált. Számtalan vers és mese született a „meseházban”, ahová nem lehetett csak úgy belépni, a titkok rejtekébe csak Ernő bácsi engedélyezhette a betekintést – emlékezik Fekete Hajnal. A nagykapalapos, sétapálcás, csokornyakkendős költő mindvégig megőrizte eleganciáját, a felnőttek különcnek tartották, de a gyermekek rajongtak érte. Utcahosszan elkísérték, hosszú kabátjának zsebében mindig akadt némi cukorka, aprópénz a lurkók nagy örömére. Fiatal korában a festészet felé is kacsingató költő hamar felismerte Hajnal rajzkésségét, tehetségét. Aztán jött a magyarországi forradalom, az érmihályfalvi csoporthoz tartozó Számadó Ernőt többedmagával elítélték. Hatodrendű vádlottként 25 év börtönbüntetést kapott. 1963-as kiszabadulását követően a megbélyegzettek sorsa várt rá, közlési lehetőségei leszűkültek, a nagy kaliberű ígéretként debütált budapesti költőtől a rendszer talpnyaló művészei elfordultak, csak néhányan vállalták fel barátságát – emlékezik Hajnal. A birtokot elvették az új rendszer urai, a költő társát, Sárikát is időszakonként bezsuppolták, a puszta megélhetésük is kérdésessé vált. Az utókor igyekszik az 1983-ban elhunyt költő emlékét megőrizni, ápolni. A helybéli iskola 1997-ben felvette a Számadó Ernő nevet, sírja fölé csónak alakú kopjafát állítottak, évente Számadó-megemlékezéseket tartanak. A közösségi lelkiismeret üzemel, saját természete szerint jobbára megkésve.
A kosárfonó Nyéki Sanyi bácsi
Ezen a vidéken hosszú ideig az emberek megélhetését a halászat, a gyékény, a sásmunka adta. A régi mesterségek művelői rendre kihalnak, de azért még akad egy-egy mutatóba. A nyolcvan esztendős Kósa Erzsébetet a helyi iskolában érem el, épp a fiatalokkal igyekszik megszerettetni a gyékényfonást. A 73 esztendő Nyéki Sándor vesszőkosarak nagy szakértőjeként kapott meghívást a tanintézet vezetőségétől. Miközben folyik a munka, suhog, sodródik a gyékény, mi is fonjuk a szót a régmúlt időkről, a mai kilátásokról. Kósa Erzsébet ötgyerekes családban született, így jól jött a földmunka mellett a mellékjövedelem. Édesapja annak idején, még a magánvilágban az Ecsedi-láp szélén fekvő szatmári faluban, Tyukadon tanulta a mesterséget, amihez hozzáadódott az ősöktől testálódott hagyomány is. Hazajövet nyolcvan falubelit, köztük saját gyermekeit is megtanította a különböző díszítő motívumokra. Szőnyeget, kalapot, papucsot, kenyérkosarat, falvédőt egyaránt készítettek. Visszaemlékszik, hogy gyerekkorában Székelyhídra a grófkisasszony esküvőjére kaptak egy nagyobb megrendelést, a templomig vezető hosszú gyékényszőnyeget kellett készítsenek a nagy eseményre. A Ceausescu-korszakban Bukarestbe is eljutottak, az utóbbi években Váradra hívták kiállítani. A gyékény tényleges feldolgozásáig hosszú az út, első lépésben a megfelelő alapanyagot kell kiválasztani. Fonásra a legjobb a mogyorógyékény, míg a hadigyékényt jobbára szőlőkötésre használják. Az alapanyag begyűjtése augusztusban a legideálisabb, majd szárítás után kévébe kötve tárolják. Közvetlenül a használat előtt jól be kell nedvesíteni, hogy ne törjön a feldolgozásnál – ismerteti akkurátusan a mesterség alapszabályait Kósa néni.
Nyéki Sándor vesszőmester saját maga tanulta a kosárfonást. A piacon vásárolt kosarat addig tanulmányozta, amíg megtanulta, majd később cifrázta is. A rakottyát, fűzfavesszővel, kenderficfával kombinálva háromszínűre sikeredik a portéka. Legkönnyebb a fűzből dolgozni, az a leghajlékonyabb. Naponta akár három kosarat is sikerül legyártania az idős mesternek.
Széles utcák, a hajdani város maradékai
*
Már a rétek mélyén csatangol a délután, mire elköszönök e kedves, barátságos emberektől. A „Hímeshátsziget” felől meglibben a szél, Számadó Ernő megálmodott mesefigurái játszadoznak a hópelyhekkel. Fehér sapkát ölt magára a fűzes, díszes menyasszonyai ők a tájnak. A csordakút karjaiba kapaszkodó ködök tejszínű leplet vonnak a hatalmas legelőre. Futamnyira őzcsorda bambul mozdulatlanul, majd észrevétlen rezzenésre egyszerre feszülnek az izmok, űz a rettenet. Szélkotorta magaslaton róka szimatol hosszan. Vadászatra indít az ösztön.
Nádas út köti össze Keserűt a világgal
