Komapohár
A komapohár szót leírva még nem láttam. Jómagam is most írtam le először, pedig tájszóként illetőleg népszokásként élt és gyakorlott volt még három évtizede az Érmellék egykori lápvilágának egyik legjellegzetesebb falujában, Érkeserűben, abban a nádasokkal és szőlődombokkal övezett községben, amelyről össze lehetne írni egy-két érdekességet. Főleg gazdag - ma már minden bizonnyal elfeledett vagy csak csökevényeiben élő - népszokásait feldolgozva (lakodalmas, keresztelő, disznótoros, farsangi, névnapi szokások).
Most azonban csak annyit róla “emlékeztetőül”, hogy itt született Keserűi Dajka János reformáció korabeli prédikátor, erdélyi szuperintendens (püspök), egy alkalommal ebben a faluban éjszakázott kocsijának kerék- , vagy tengelytörése miatt a reformáció korának földrajz és néprajztudósa, Bél Mátyás, illetve itt élt a II. Világháború idejétől haláláig Számadó Ernő költő, a lápvilág dalnoka.
Mivel Érkeserű olyan istenhátamögötti település volt, amilyen nem sok volt az érmelléken, így a téli időszak igen alkalmas volt a boros-toros időtöltésre, amit megengedhetett magának a falu szorgos népe, hiszen az őszi munkák befejezte után sok tennivalója nem akadt a házkörülieken kívül.
Aradi segédlelkészkedésem után az első gyülekezetem Érkeserű lévén volt lehetőségem megismerkedni bizonyos helyi szokásokkal. Így a keresztelési, pontosabban keresztelői szokásokkal is, hiszen a lelkészt (a reformátust éppúgy, akár a katolikust) igencsak meghívták minden lakodalomba és keresztelőbe. Oda pedig el is illett menni.
Természetesen hamar felfigyeltem arra, hogy gyakori a koma megszólítás a férfiak egymással való társalgása értekezése során, de jóval ritkább volt a komámasszony. Igen, mert az asszonyok nem vettek részt a keresztelők alkalmával előbb-utóbb sorrakerülő “versenyivásban”, a férfiak viszont igen. - Meg is itta a keserűi ember a bort, de bírta is, pedig nagyon sok esetben az nova, azaz, ahogyan ott mondották nohabor volt, ami közismerten nemcsak erősebb volt a többi bornál, hanem mérgező anyagokat is tartalmazott, például metilalkoholt, minek következtében enyhén tompa fejfájást okozott annak, aki még nem szokott bele.
Különben termett Érkeserű dombjain - később a kertekben is - számos más magántermő szőlő mellett nemes borszőlő és csemegeszőlő is, de mivel ezek több kezelést igényeltek, többen a novát termesztették, mert az a legszélsőségesebb időjárási viszonyok mellett is bőven termett még akkor is, ha nem gondozták.
Mivel a keresztelőket csak vasárnap tartották, mert kizárólag vasárnap kereszteltünk igen ritka kivételes eseteket nem számítva, ebéd után eltávoztam a keresztelőkből, mert délután is istentisztelet volt. Így aztán aránylag későn tudtam meg, hogy mi fán terem a komapohár, illetve, hogy azt nem eszik, hanem isszák!
Most nem erőltetem meg magam, hogy a keresztelői menüt pontosan leírjam, de azt tudom, hogy csigaleves, töltött káposzta , főtt és sülthús is került az asztalra a papramorgó és a bor között. Eme tényt pedig azért emelem ki, mert az érkeserűi ember - ki tudja mi okból - nem ivott bort csak a húsétel után. Ha netán idegenből jött vendég volt az asztalnál és bort akart inni, adtak ugyan neki, de nem felejtették hozzátenni, hogy “bort töltöttkáposztára csak Asszonyvásárán isznak”. (Asszonyvására - és nem Asszonyvásár! - egyik tőszomszéd faluja Érkeserűnek Kiskereki, Székelyhíd, Érselénd, Érmihályfalva, Értarcsa és Éradonynyal véve közösen körbe azt).
Történt aztán egy alkalommal, hogy olyan családnál volt a keresztelő, amellyel szorosabb kapcsolatban voltam s mindenképp megígértették velem, hogy visszamegyek a keresztelőbe. (Az is lehet, hogy a kedvemért később kezdték az ebédet, mert az is előfordult).
Tény, hogy ott voltam az első pofa szilvóriumtól a komapohár utánig.
A lelkésznek előkelő helyet biztosítottak Érkeserűben az asztalnál, de az asztalfőn a keresztapa, azaz a nagykoma ült, aki az ebéd lényegesebb fogásai és egy-két koccintás után elővett egy hatalmas (néha aztán hatalmasnál is hatalmasabb!) poharat. Ez volt a komapohár, mint eszköz, amelyet színig töltött borral, amit aztán a megkeresztelt gyermek és a jelenlévő komák egészségére egy szusszantásra kiivott előtte kijelentve azt, hogy aki pedig elfeledi, hogy a komapohár megivása után - miközben ki-ki a saját egy-két decis poharát kiitta - mindenki mindenkinek a komája, az büntetésből a komapohár újratöltött tartalmát kiinni köteles.
Ekkor jöttem rá, hogy ha valaha, valahol, valaki komaságot ivott ily módon valakivel, az egy életen át komája maradt és úgy is szólították egymást. Ezért volt olyan sok koma Érkeserűben.
Persze, hogy eme játékos hagyománynak előnye is volt, de hátránya is. Ügyelni kellett arra, hogy a megszólított és a megszólító egyaránt komázza egymást. (Én például ilyenkor “tiszteletes úr koma” voltam mindazok számára, akik megszólítottak, de esetemben a komaság csak a keresztelő idején volt érvényes).
Persze, volt tévedés, és nagy derültség, amikor valaki a “te, Sándor!” után elfeledte a “komát”, de az is előfordult, hogy valaki szándékosan tévedett, különösen ha nagyobb “szivacs” volt, mint a mérsékelt illedelmességgel kínálgató nagykoma. Természetesen az is előfordult gyakorta, hogy a keresztelőnek akadt egy-két “áldozata”, aki kevesebbet “komázott” akarva-akaratlan s így - szintén akarva-akaratlan - be is csiccsentett. Egy keresztelő során akár többször is, mert egy keresztelői ebéd eltartott néha másnap reggelig is.
Az Érkeserűbe való kerültem táján fordult elő egy kemény télen, hogy a kabátokat az ágyra pakolva nem vették észre, hogy az újszülöttre rakták s a vidáman indult keresztelőből gyászos halotti tor lett, mert a gyermek megfulladt.
Egy-egy ilyen keresztelőn poharazgatás közben aztán megtárgyalták a falu sorsát éppúgy, mint a világét. Háborús és békés emlékek “cseréltek gazdát”, vidám és szomorú események. Ilyenek voltak aztán a közben elhangzott nóták, népdalok s az idősebbek részéről még elénekelt ősi balladák.
Akkortájt még nem volt általános, de jellemző volt, hogy elő-előkerült - de az is lehet, hogy meghívták - egy-két szál muzsikus, akik aztán vezették, vagy kísérték az éneket.
Néhány keresztelőben nagykoma is voltam (illetve feleségemmel együtt keresztszülők), de minden effélét csak feltételesen vállaltam el azzal az indokkal, hogy a lelkipásztor az olyan, mint a vándormadár, mert bármikor elmehet egy jobb gyülekezetbe s akkor vége a komaságnak és a baráti szálak is meglazulnak...
Én is továbbálltam Érkeserűből, mert továbbállított a korabeli esperesi ármány és püspöki önkény s ma már azt sem tudom, hogy egykori komáim élnek-e vagy halnak, mert bizony azóta - bár gyakorta látom az érkeserűi templomtornyokat az országútról Székelyhíd és Érmihályfalva között átrobogva kerülve meg egykori kenyéradó falumat - mindig a sírás fojtogat s nincsen lelkierőm betérni a kiskereki lejárónál...
... Pedig szívesen meginnék akár egy komapohárral is - és jószívvel is kínálnának . Ebben is biztos vagyok...
A komapohár szót leírva még nem láttam. Jómagam is most írtam le először, pedig tájszóként illetőleg népszokásként élt és gyakorlott volt még három évtizede az Érmellék egykori lápvilágának egyik legjellegzetesebb falujában, Érkeserűben, abban a nádasokkal és szőlődombokkal övezett községben, amelyről össze lehetne írni egy-két érdekességet. Főleg gazdag - ma már minden bizonnyal elfeledett vagy csak csökevényeiben élő - népszokásait feldolgozva (lakodalmas, keresztelő, disznótoros, farsangi, névnapi szokások).
Most azonban csak annyit róla “emlékeztetőül”, hogy itt született Keserűi Dajka János reformáció korabeli prédikátor, erdélyi szuperintendens (püspök), egy alkalommal ebben a faluban éjszakázott kocsijának kerék- , vagy tengelytörése miatt a reformáció korának földrajz és néprajztudósa, Bél Mátyás, illetve itt élt a II. Világháború idejétől haláláig Számadó Ernő költő, a lápvilág dalnoka.
Mivel Érkeserű olyan istenhátamögötti település volt, amilyen nem sok volt az érmelléken, így a téli időszak igen alkalmas volt a boros-toros időtöltésre, amit megengedhetett magának a falu szorgos népe, hiszen az őszi munkák befejezte után sok tennivalója nem akadt a házkörülieken kívül.
Aradi segédlelkészkedésem után az első gyülekezetem Érkeserű lévén volt lehetőségem megismerkedni bizonyos helyi szokásokkal. Így a keresztelési, pontosabban keresztelői szokásokkal is, hiszen a lelkészt (a reformátust éppúgy, akár a katolikust) igencsak meghívták minden lakodalomba és keresztelőbe. Oda pedig el is illett menni.
Természetesen hamar felfigyeltem arra, hogy gyakori a koma megszólítás a férfiak egymással való társalgása értekezése során, de jóval ritkább volt a komámasszony. Igen, mert az asszonyok nem vettek részt a keresztelők alkalmával előbb-utóbb sorrakerülő “versenyivásban”, a férfiak viszont igen. - Meg is itta a keserűi ember a bort, de bírta is, pedig nagyon sok esetben az nova, azaz, ahogyan ott mondották nohabor volt, ami közismerten nemcsak erősebb volt a többi bornál, hanem mérgező anyagokat is tartalmazott, például metilalkoholt, minek következtében enyhén tompa fejfájást okozott annak, aki még nem szokott bele.
Különben termett Érkeserű dombjain - később a kertekben is - számos más magántermő szőlő mellett nemes borszőlő és csemegeszőlő is, de mivel ezek több kezelést igényeltek, többen a novát termesztették, mert az a legszélsőségesebb időjárási viszonyok mellett is bőven termett még akkor is, ha nem gondozták.
Mivel a keresztelőket csak vasárnap tartották, mert kizárólag vasárnap kereszteltünk igen ritka kivételes eseteket nem számítva, ebéd után eltávoztam a keresztelőkből, mert délután is istentisztelet volt. Így aztán aránylag későn tudtam meg, hogy mi fán terem a komapohár, illetve, hogy azt nem eszik, hanem isszák!
Most nem erőltetem meg magam, hogy a keresztelői menüt pontosan leírjam, de azt tudom, hogy csigaleves, töltött káposzta , főtt és sülthús is került az asztalra a papramorgó és a bor között. Eme tényt pedig azért emelem ki, mert az érkeserűi ember - ki tudja mi okból - nem ivott bort csak a húsétel után. Ha netán idegenből jött vendég volt az asztalnál és bort akart inni, adtak ugyan neki, de nem felejtették hozzátenni, hogy “bort töltöttkáposztára csak Asszonyvásárán isznak”. (Asszonyvására - és nem Asszonyvásár! - egyik tőszomszéd faluja Érkeserűnek Kiskereki, Székelyhíd, Érselénd, Érmihályfalva, Értarcsa és Éradonynyal véve közösen körbe azt).
Történt aztán egy alkalommal, hogy olyan családnál volt a keresztelő, amellyel szorosabb kapcsolatban voltam s mindenképp megígértették velem, hogy visszamegyek a keresztelőbe. (Az is lehet, hogy a kedvemért később kezdték az ebédet, mert az is előfordult).
Tény, hogy ott voltam az első pofa szilvóriumtól a komapohár utánig.
A lelkésznek előkelő helyet biztosítottak Érkeserűben az asztalnál, de az asztalfőn a keresztapa, azaz a nagykoma ült, aki az ebéd lényegesebb fogásai és egy-két koccintás után elővett egy hatalmas (néha aztán hatalmasnál is hatalmasabb!) poharat. Ez volt a komapohár, mint eszköz, amelyet színig töltött borral, amit aztán a megkeresztelt gyermek és a jelenlévő komák egészségére egy szusszantásra kiivott előtte kijelentve azt, hogy aki pedig elfeledi, hogy a komapohár megivása után - miközben ki-ki a saját egy-két decis poharát kiitta - mindenki mindenkinek a komája, az büntetésből a komapohár újratöltött tartalmát kiinni köteles.
Ekkor jöttem rá, hogy ha valaha, valahol, valaki komaságot ivott ily módon valakivel, az egy életen át komája maradt és úgy is szólították egymást. Ezért volt olyan sok koma Érkeserűben.
Persze, hogy eme játékos hagyománynak előnye is volt, de hátránya is. Ügyelni kellett arra, hogy a megszólított és a megszólító egyaránt komázza egymást. (Én például ilyenkor “tiszteletes úr koma” voltam mindazok számára, akik megszólítottak, de esetemben a komaság csak a keresztelő idején volt érvényes).
Persze, volt tévedés, és nagy derültség, amikor valaki a “te, Sándor!” után elfeledte a “komát”, de az is előfordult, hogy valaki szándékosan tévedett, különösen ha nagyobb “szivacs” volt, mint a mérsékelt illedelmességgel kínálgató nagykoma. Természetesen az is előfordult gyakorta, hogy a keresztelőnek akadt egy-két “áldozata”, aki kevesebbet “komázott” akarva-akaratlan s így - szintén akarva-akaratlan - be is csiccsentett. Egy keresztelő során akár többször is, mert egy keresztelői ebéd eltartott néha másnap reggelig is.
Az Érkeserűbe való kerültem táján fordult elő egy kemény télen, hogy a kabátokat az ágyra pakolva nem vették észre, hogy az újszülöttre rakták s a vidáman indult keresztelőből gyászos halotti tor lett, mert a gyermek megfulladt.
Egy-egy ilyen keresztelőn poharazgatás közben aztán megtárgyalták a falu sorsát éppúgy, mint a világét. Háborús és békés emlékek “cseréltek gazdát”, vidám és szomorú események. Ilyenek voltak aztán a közben elhangzott nóták, népdalok s az idősebbek részéről még elénekelt ősi balladák.
Akkortájt még nem volt általános, de jellemző volt, hogy elő-előkerült - de az is lehet, hogy meghívták - egy-két szál muzsikus, akik aztán vezették, vagy kísérték az éneket.
Néhány keresztelőben nagykoma is voltam (illetve feleségemmel együtt keresztszülők), de minden effélét csak feltételesen vállaltam el azzal az indokkal, hogy a lelkipásztor az olyan, mint a vándormadár, mert bármikor elmehet egy jobb gyülekezetbe s akkor vége a komaságnak és a baráti szálak is meglazulnak...
Én is továbbálltam Érkeserűből, mert továbbállított a korabeli esperesi ármány és püspöki önkény s ma már azt sem tudom, hogy egykori komáim élnek-e vagy halnak, mert bizony azóta - bár gyakorta látom az érkeserűi templomtornyokat az országútról Székelyhíd és Érmihályfalva között átrobogva kerülve meg egykori kenyéradó falumat - mindig a sírás fojtogat s nincsen lelkierőm betérni a kiskereki lejárónál...
... Pedig szívesen meginnék akár egy komapohárral is - és jószívvel is kínálnának . Ebben is biztos vagyok...
